Tizenegyedik fejezet - Történetünk

Minden olyan megszokott volt. Anyám mamuszának a szőnyeghez súrlódása, ahogy ment le a lépcsőn; az eső kopogó hangja az ablakomon; a fűtés általi száraz levegő, amit sípolva lélegeztem be. Minden. Annyira megszoktam, hogy minden napom ugyanolyan monoton, megszokott és átlagos, hogy a mellettem tíz centire fekvő Miz olyannak hatott a szobámban, mint tintapaca a fehér lapon.

Legszívesebben magamhoz húztam volna, és addig csókolóztam volna vele, amíg egyikünk sem kap levegőt. A többiről ne is beszéljünk… De annyi kérdésre kellett választ adnom és nekem is annyi kérdésem volt, hogy tudtam, se az idő, se a hely nem megfelelő most erre. Beletúrtam a hajamba és a kezemmel görcsösen megszorítottam a takarót. A hátam közepére sem kívántam ezt a beszélgetést.

- Ki az a Kinga?

Az agyam automatikusan válaszolt erre a kérdésre. Egy kislány. Egy életvidám szőke hajú kislány, egy igazi hercegnő. Az én kis hercegnőm. Aki mindig azt akarta, hogy magasabbra lökjem, ha hintázott, és aki a fél karját odaadta volna, ha egész délután nézheti a Minimaxot.

- A húgom – válaszoltam végül egyszerűen.

Miz megkönnyebbülten kifújta a levegőt, aztán rögtön össze is szaladt a szemöldöke. Olyan édesen nézett így ki, mintha még mindig gyerek lenne. Biztos voltam benne, hogy ha ez az egész nem történik meg, és normális lennék, akkor Miz és Kinga nagyon jól kijött volna egymással. Minden olyan rohadt tökéletes lenne. Miz és én együtt lennénk, jól kijönne a normális családommal, és minden rendben lenne. Aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem lehetséges. Ha Kinga nem hal meg három évvel ezelőtt, akkor sosem megyek el az erdőbe, és nem találkozom Mizzel. És nem leszek belé szerelmes.

- Ez annyira bonyolult – hunytam be a szemem.

Éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem, és Miz közelebb jön hozzám. A pillantása égette az arcomat, a torkom pedig annyira kapart ezektől a ki nem mondott szavaktól, mintha fehérítőt ittam volna.

- Azt se tudom, hol kezdjem. Egyszerűen nem tudom.

Miz óvatosan belecsúsztatta a kezét az enyémbe, mintha ő maga sem lenne biztos ebben a mozdulatban.

- Nyugodtan gondolkodj, nem megyek sehová.

Bólintottam és megpróbáltam nem a halántékomban lüktető fájdalomra összpontosítani. Muszáj ezt végiggondolnom. Csak egy perc. Miz pedig türelmesen várt. Éreztem a szíve egyenletes ritmusát a csuklóján keresztül és ettől szépen lassan én is megnyugodtam.

- Normális voltam.

Úgy tűnt, erre mondani akar valamit, de aztán inkább beleharapott az alsó ajkába, én pedig folytattam.

- A szokásos. Család, kishúg, nagy ház. Minden olyan idegesítően normális volt. Imádtam a húgomat. Olyan életvidám kislány volt, aki bárkinek mosolyt csalt az arcára. Semmiért nem tudtál rá haragudni. De két éves korában nagyon beteg lett. Kórházba vitték és én semmit nem értettem. Fogalmam sem volt, mi az a leukémia – futólag Mizre pillantottam, hogyan reagál, aztán folytattam. –, csak annyit fogtam fel, hogy a húgom kórházban van. Bejártunk hozzá nagyon sokáig. Aztán egy idő után abbahagyta a kemoterápiát. A szervezete túlságosan gyenge volt. Alig volt három éves…

Elhalkult a hangom és nem tudtam folytatni. Rájöttem, hogy Miz az első ember, akinek beszélek erről. Ami egyetlen pszichológusnak, tanárnak és barátomnak nem sikerült, az Miznek egyetlen kérdésébe telt.

- Augusztusban meghalt – szedtem végül össze magam. – Semmit nem tudtam tenni ellene, semmit… csak végignéztem, ahogy az a daganat kiszívja belőle az életet. Egy kislányból, aki még annyit sem értett az egészből, mint én. Egy hónapom se volt a suliig. Pszichológushoz vittek, miközben anyám fokozatosan ment tönkre. Nem csak a húgomat vesztettem el, hanem őt is. Minden kicsúszott a kezemből. Anyám, az iskola, az egész életem… aztán három évvel később mi találkoztunk.

Mizeria alsó ajka megremegett és mire észbe kaptam, sírni kezdett. Nem csak olyan megjátszott, hangtalan könnyekkel, hanem úgy igazán sírni. Annyira elszégyelltem magam, hogy azt se tudtam, mit csináljak.

- Ne, ne sírj – álltam fel, hogy zsepit keressek. Feltúrtam az egész íróasztalomat, mire találtam egy kissé gyűrött, használt példányt.

- De ez olyan szörnyű – zokogta. – És én annyira hülyén viselkedtem veled.

- Miz, nem haragszom rád – nyújtottam felé a zsepit. – Bocs, csak használt van.

Kissé lenyugodott, aztán szipogva a zsepiért nyúlt.

- Öhm, használt?

- Az orromat fújtam bele – forgattam meg a szemem.

- Ó, akkor jöhet – vette el és elkezdte törölgetni a szemét.

Leültem mellé, és a haját simogattam, amíg teljesen le nem nyugodott.

- Versenyeznünk kéne, hogy melyikünk élete a rosszabb – mosolyodott el kesernyésen.

- Simán nyernék.

- Gondolod? – komorult el.

Próbáltam eldönteni, hogy ezt most komolyan gondolta-e vagy sem, végül lehajtottam a fejem. Nem ismerem, fogalmam sincs milyen élete volt. Nem tudom, hogy élte meg azt, ami történt vele, hogy mi van a családjával, vagy hogy hol volt azelőtt, hogy találkozott Xalinával. Nem tudok róla semmit, így ítéltem meg. És ez borzalmas. 

- Úristen – túrt bele a hajába. – Ez szörnyen hangzott, ne haragudj.

- Nem, igazad van – ráztam meg a fejem. – Neked sem lehetett könnyű. Nem akartam sajnáltatni magam.

- Jaj Ricsi – sóhajtott fel, aztán rövid gondolkodás után megkérdezte. – Megölelhetlek?

Ez annyira hülye kérdés volt, hogy felröhögtem. Miz pedig valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy „imbecil barom”.

- Miért ne ölelhetnél meg? – röhögtem.

- Fogd be – bújt oda hozzám úgy fél másodpercre, én pedig elmosolyodtam.

- Oké, te jössz.

Miz felvonta az egyik szemöldökét és várakozóan nézett rám.

- Parancsolsz?

- Mik ezek a szavak? Parancsolsz? – parodizáltam ki, mire felnevetett.

- Jó, mit akarsz hallani?

Még sosem kerültünk ilyen közel egymáshoz. Féltem, hogy ha kilépünk a szobám ajtaján, megtörik ennek a varázsa. Olyan volt, mintha webkamerán beszélnék vele – egyszerre közel és távol. Épp ezért volt olyan könnyű. Úgy éreztem, hogy a közöttünk lévő fal leomlott.

- A te sztoridat.

Miz kesernyésen elmosolyodott.

- Én elmondom… de nem ígérem, hogy tetszeni fog - mondta komoran, aztán nagy levegőt vett. - Elég nehéz gyerekkorom volt. Apám elhagyta anyámat, mikor kiderült, hogy terhes velem. Csak egy futókapcsolat volt köztük, nem voltam tervben. Anyám egyedül nevelt, albérletben éltünk. De oké volt. Boldog voltam. Néha bevillan egy-két emlékkép a lakásról meg róla, de alig emlékszem. Aztán mikor nyolc éves lettem, valaki berántott egy autóba. Akkor mentem haza először egyedül. Nagyon megijedtem. Több férfi volt mellettem és azzal fenyegettek, hogy ha sikítani merek, akkor kidobnak a kocsiból vagy lelőnek. Úgyhogy csöndben maradtam. Órákig furikáztak, én pedig halkan sírdogáltam a hátsó ülésen. Féltem.

Ennél a résznél ökölbe szorítottam a kezem. Elképzeltem, ahogy 2008-ban ott vagyok vele abban a kocsiban és mindenkit sorban kidobok az ablakon.

- Aztán hirtelen megálltunk - folytatta furcsa csillogással a szemében. - Kirángattak az autóból, és bevonszoltak egy házba. A semmi közepén voltunk. Borzalmas volt. Anyukámat akartam. Bezártak egy szobába, és napokig ki sem engedtek. Alig ettem valamit. Aztán hoztak még egy lányt. Gondolom egy részét már ki is találtad - mosolyodott el kesernyésen.

Döbbenten meredtem rá, és vártam mikor neveti el magát és bokszol a vállamba, hogy ezt megérdemeltem. De nem tette.

- Ez komoly?

Miz komoran bólintott.

- Aztán jött egy férfi és... hát nem akarom részletezni.

Ökölbe szorult a kezem. Nem szoktam dühös lenni - kissé depressziós, introvertált tiniként szerintem ez érthető. De ahogy Miz hangja megremegett, ösztönösen vájtam bele a körmömet a húsomba. A fejemben felvillanó képek arról, amit az előbb mondott, nem akartak abbamaradni és úgy éreztem, ha nem zúzok be valamit most azonnal, képtelen leszek megnyugodni.

Éreztem, ahogy Miz aprócska, jéghideg kezével  végigsimít a karomon.

- Ricsi, ez már nagyon rég történt.

- Akkor is. Ez beteges és undorító.

Miz visszahúzta a kezét és lesütötte a szemét.

- Tudom...

Magamhoz húztam és most már így is maradtunk. Miz és én, ahogy hátulról átölelem. Meg tudtam volna szokni. 

- Mondjam tovább?

- Persze.

- Nem tudom mi történt. De egyik éjszaka... közben... olyan furán éreztem magam. Először azt hittem terhes lettem. Ott voltam egy ideje, és hát nem voltak valami igényes emberek... Szóval nagyon megijedtem. Ha terhes lettem, az azt jelentette volna, hogy mehetek ahová tudok. Vagy rosszabb esetben szépen elhallgattatnak. Tudtam, hogy ez vár rám, láttam már pár lányt, akikkel ez történt. Azzal is, akit utánam hoztak. De nem terhes voltam. Rám talált az elem.

Az utóbbi két hétben annyiszor hallottam ezt a kifejezést. Rám talált az elem. Mintha ez a dolog tudatos lenne, szándékosan történne, okkal. Vagy mintha valami jó dolog lenne. Egy különleges dolog, amit nem kaphat meg akárki. Pedig nem így van. Ez csupán a véletlen műve és egy átok. Mizeria rá az élő példa. 

- Azon kaptam magam, hogy vaksötét van. De olyan igazán sötét. A ház körüli bozót felkúszott a falra, olyan sűrű lett, hogy teljesen eltakarta az ablakot. Ráfonódott az egész házra. És mindezt én csináltam. A férfi leugrott rólam és kiszaladt a szobából. A következő pillanatban pedig dőlni kezdett minden. Tönkretettem egy házat! Bekuporodtam a sarokba és sírtam. Azt hitték, a zsaruk azok. Elmenekültek, észre sem vették, hogy ott maradtam, mentették a saját bőrüket. Egy idő után elindultam. Muszáj volt kijutnom. De bárhová mentem, mindenhol ugyanaz volt: országút és erdő. Azt hittem, éhen fogok halni, mikor észrevettem, hogy az út szélén parkol egy kamion. Gyerekjáték volt beszökni a hátuljába. Törökülésben leültem és vártam, hogy megálljunk. És letett Budapesten, egy gyár előtt, ami az erdőtől úgy hat-hét utcányira van. Anyuhoz akartam menni, de nagyon féltem, hogy megijedne tőlem és már nem akarna engem. Telt az idő. Úgy éltem, mint egy hajléktalan. Aztán észrevettem, hogy nem öregszem. És így már tényleg nem mehettem haza. Ezután talált rám Xalina és Mane. Tizenkét éves voltam. Addigra már úgy tudtam bánni az erőmmel, ahogy ők most.
 - Várj - szakítottam félbe. - Miért nem mentél haza? Mitől féltél? Anyukád ugyanúgy szeretett volna.
- Nem akartam bántani - suttogta. - És aztán már úgyis mindegy volt.
- És ő? Mi van most vele?
- Három évvel azután, hogy eltűntem, öngyilkos lett.
Olyan keményen haraptam be az alsó ajkam, hogy kiserkent belőle a vér. Mindhárman elvesztettünk valakit. Miz az édesanyját, én a húgomat, Xalina az apját. Vajon Mane-el mi történt? Az ő története is ilyen borzalmas? Vagy borzalmasabb?
- Ha nem rabolnak el - remegett meg a hangja. - Ez nem történik meg. Nem én kapom meg az elemet és anyám még ma is élne.

Az út alatt egyikünk sem szólalt meg. Hangtalanul lépkedtünk, a lábunk alatt recsegett a száraz levélkupac és a faágak sokasága. Elképzeltem Miz anyját, ahogy anyám arckifejezésével az arcán kötelet vagy gyógyszeres dobozt szorongat a kezében. Nem volt nehéz; anyu arcán ugyanaz az üresség, reménytelenség és elkeseredés volt, mint egy depressziósén.
Soha nem lesz gyerekem.
- Tényleg nem muszáj suliba mennem - erősködtem. Reménytelenül. Miz makacsul ment tovább. Volt még ezer kérdésem hozzá a történetével kapcsolatban, de olyan jó volt ez a csend. Nem kínos, hanem kellemes. Ahogy az őszi hidegben sétálunk és nézzük a leheletünket, ami olyan, mint a kifújt cigifüst. Bármilyen súlyos volt is, amit mesélt, elmosolyodtam. Kezdünk egyre közelebb kerülni egymáshoz.

FONTOS

↓↓↓

Hét oldalt ígértem. Word-ben öt oldalig írtam, aztán másoltam be ide és egészítgettem még ki, szóval nem tudom hány oldal lett, a lényeg, hogy VÉGRE VÉGRE VÉGRE hosszú lett. Szerintem ezzel is úgy lesz, mint az Őrangyalommal → befejezem, aztán átírom/ átjavítgatom majd az egészet. Nem tudom hányan olvastok. Egyik barátom megkérdezte, hogy minek blogolok? Igazából van benne valami, mert követőm nem sok van, még annyi se, úgyhogy elgondolkodtam a legtöbb blogom lezárolásán.  Amint felraktam ezt a fejezetet, kiteszek az oldal aljára, valahol a Chat közelébe egy KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁST  úgyhogy aki olvasni szeretné továbbra is, az SZAVAZÁSSAL jelezze, mert ha nagyon kevesen vagyunk, akkor nem látom értelmét közzé tenni, elírnám magamnak. Hát, remélem tetszett a fejezet, mindenkinek köszönöm, aki elolvasta és aki kommentel/kommentelt :)

xxx
Lexy
♥