Második fejezet - Kérdések

Hogy őszinte legyek, már gondolkodtam azon, hogyan fogok meghalni. Ilyenkor olyasmik jutottak eszembe, hogy a belvárosban elüt egy kocsi vagy hasonló baleset ér, de arra sosem gondoltam, hogy elolvadok, mint egy gombóc fagyi. Ha már úgy is meghalok, van még egy vallomásom: készen álltam a halálra. Persze nem akartam öngyilkos lenni vagy ilyesmi, saját magammal sosem végeztem volna, de ha ez az előbb említett baleset megtörténik, könnyű szívvel távozom az élők sorából.
Senki és semmi nem kötött ide többé. Mióta Kinga meghalt, az életem atomjaira hullott szét. Anyám mély depresszióba esett és sosem volt képes kilépni belőle. A múltban élt, egy olyan világban, ahol még mindig ott volt az ő kislánya, de már nem ölelhette magához, nem olvashatott neki esti mesét. Megszűntem neki létezni, többé nem érdekeltem. Csak egy felesleges srác voltam, aki a lépcső melletti szobában lakik. Apa egy ideig beszélt hozzá, pszichológushoz vitte... de őt már elvesztettük. Egy élettelen bábu volt, aki nem volt elég erős, hogy továbblépjen. Apa azért jobban viselte; bár neki se volt könnyű, képes volt túllépni rajta. Viszont én nála is kikerültem a képből. A munkájába temetkezett és megfeledkezett arról, hogy van családja.
Minden napom ugyanolyan volt. Reggel felkeltem, túléltem a napot, későn hazaértem és lefeküdtem, hogy holnap eljátsszam ugyanezt. Mikor hazaértem az iskolából, anyu mindig a konyhában ült. Mellette az asztalon egy érintetlen pohár, benne üdítő. Üveges szemekkel meredt előre, aztán feltett úgy kábé öt kérdést. Monoton hangon beszélt, mintha egy idegenvezető lenne, aki naponta százszor elmondja ezt a szöveget. Egy idő után nem jártam a konyhába. Ellöktek maguktól. Én meg nem tettem semmit.
Kinga halála után apu leült velem a konyhába. Azt mondta örökre felejtsem el a húgomat, úgy minden könnyebb lesz. Így persze a róla szóló minden emlék beleégett a fejembe. Sosem fogom elfelejteni. Ahogy a hátsó kertben hintázik, csilingelő hangon rám nevet, hogy magasabbra, miközben barna loknijai az arca körül repkednek.
Próbáltam Kingát hibáztatni ezért az egészért, próbáltam rákenni, hogy tönkrement minden, de nem tudtam. Minden második héten ellátogattam a sírjához és vittem neki egy olcsó virágot. Beszélni sosem beszéltem hozzá... ő már halott volt, úgysem számított volna.
Az iskolapszichológus sem tudta, mit kezdjen velem. Egy darabig fogadott engem minden csütörtökön, de mivel nem voltam hajlandó megszólalni se, ezek a látogatások abbamaradtak. Én meg folyamatosan zuhantam a süllyesztőbe.
Amikor elsötétült előttem a világ, boldogan adtam meg magam. Vége. Már ideje volt.

Olyan érzésem volt, mintha vér helyett sűrű szirup csörgedezne az ereimben. A fejem lüktetett egy bizonyos helyen, úgy próbáltam visszaemlékezni, mi is történt. A testem vibrált az energiától, de fogalmam sem volt, mi válthatta ki belőlem. Összeszorítottam a kezem, és kitapintottam az alattam lévő csontszáraz avart. Az emlékeim szépen lassan szivárogtak vissza a fejembe, mint amikor a szivacs beszívja a vizet.
Hűvös kéz érintette meg az arcom, amitől rögtön megnyugodtam egy kicsit. A szemem kinyitása igényelt, egy kis erőfeszítést, de végül is megoldottam. Egy lány nézett rám ijedten, szőke haja súrolta az arcomat.
- Jól vagy?
Pislogtam kettőt, mire rájöttem, hogy hozzám beszél. Finom kék szemeiből sütött az aggodalom. Bár fogalmam sem volt hogy került ide, bizalommal fordultam hozzá.
- Elég szomjas vagyok - préseltem ki magamtól. Szerintem rögtön levágta a hangomból, hogy a szomjúság most a legkisebb bajom, de azért rám mosolygott és felém nyújtott egy... egy... na jó, csak egy Pepsit.
- Köszönöm - feltornáztam magam ülő helyzetbe és másodpercek alatt kiittam a kólát.
A csajszi töprengve nézett engem.
- Hogy hívnak?
- Ricsi.
- Értem. Figyelj csak Ricsi, most haza kéne menned. Elég késő van, biztos aggódnak érted.
Igaza volt. Anyu úgy két hét után venné észre, ha eltűnnék, de apu már más tészta volt. Néhány óra késés és már ordítozott velem, arról, hogy miért nem vagyok soha otthon. Kedvtől függően magyaráztam ki magam, de már régóta a fejéhez akartam vágni a dolgokat...
- Mennyi az idő? - álltam fel szép lassan.
A lány körbenézett, aztán a csuklójára pillantott.
- Hajnali kettő, igyekezz haza.
Ez az "igyekezz haza" ott lógott egy darabig a levegőben. Elég idétlenül hangzott, ahogy ezt egy velem egykorú vagy fiatalabb lány (!) mondta, de mindegy.
- Mit keresel itt?
Szerintem számított a kérdésemre, mert szép nyugodtan elmagyarázta, hogy a közelben lakik és zajt hallott. Mikor kijött megnézni, hogy mi van itt, engem talált, eszméletlenül. Beharapva az ajkát bámult egy darabig, aztán megkérdezte, hogy van-e nálam filc vagy toll. Az övtáskámból kihalásztam az egy szem filcem és odaadtam neki. Ő a karomra firkált egy telefonszámot, aztán visszaadta.
- Minek ez nekem? - lehet, hogy akaratomon kívül bunkó voltam, de tényleg nem értettem, mihez kezdjek a telefonszámmal. Vagy ma már divat, ha hajnali kettőkor összefutsz egy csajjal egy erdőben és megadja a számát?
- Idővel rá fogsz jönni. Ha bármi van, keress meg! - búcsúzóul intett a kezével, aztán sarkon fordult és elkocogott az erdő másik felébe.
Az üres Pepsis doboz maradt csak mellettem társaságnak. Most még jobban össze voltam zavarodva, mint előtte. Beletelt néhány percbe, mire összeszedtem magam és elindultam haza.

Mint kiderült, kicsit messzebb mentem, mint kellett volna. Majdnem egy óra alatt sikerült elérnem a kiindulópontot... szóval hajnali három körül indultam haza. Az utca hideg volt és elhagyatott a késői óra miatt, de muszáj volt itt mennem. Ahogy haladtam előre, hallottam, hogy az egyik mellékutcából zajok szűrődnek ki - a kellemetlenebbik fajtából. Az utolsó házfalhoz lapultam és elszámoltam háromig aztán... aztán futásnak eredtem. Lehet, hogy a hangok forrásának Garage Storejánál nagyobb voltam, de ha akar, még így is el tud taposni.
Miután lesprinteltem az utcánkig, kifulladva dobtam le magam egy útpadkára és hallgatóztam, hogy jön- e az az alak utánam. Nem jött. Megkönnyebbülten kifújtam magam. Semmi humorom nem volt még valamibe belekevernem magam ugyanazon az éjszakán.
A házunkhoz vonszoltam magam és előkerestem a kulcsot a zsebeimből... volna. Nem vittem kulcsot! Azt hittem indulás előtt beledobtam az övtáskámba, de ezek szerint nem. Káromkodtam egy szépet, aztán elkezdtem mászni a kerítésre. Csakhogy mikor mindkét lábam átlendítettem rajta, elvesztettem az egyensúlyom és összetalálkoztam a földdel... éreztem ahogy egy kavics felsérti az állam.
Konkrétan úgy estem be az ajtón, mint akit összevertek - és még nem volt vége.
- Elárulnád hol voltál?! - ordított rám apu, egy villanyfelkapcsolás kíséretében. Anyu a sarokban ült.
Most jön a fejmosás, utána meg a tűnés a szobádba...
- Hogy képzelted, hogy beesel itthonra hajnali háromkor?! Anyád és én halálra aggódtuk magunkat!
Anyura pillantottam, aki mintha itt se lett volna.
- Látom...
- Ne szemtelenkedj! - állt fel hevesen gesztikulálva. - Egy tizenhat éves gyerek vagy még. A jegyeid siralmasak, ráadásul sosem vagy itthon. Semmit nem tudok rólad és itt az ideje változtatni ezen!
Ökölbe szorítottam a kezem.
- Mostantól nem mész sehová, itthon fogsz ülni és azt fogod csinálni, amit egy normális tizenhat éves gyerek!
Itt voltam kész.
- Te nekem ne mondd meg mit csináljak! - emeltem fel a hangom. - Mióta érdekel hol vagyok és mit csinálok?! Nem viselkedsz apaként, ne várd, hogy én úgy viselkedjek, mint a fiad!
Csend borult a szobára, apa homlokán egy ér lüktetett. Felmentem a lépcsőn és bevágtam a szobám ajtaját. Holnap elmegyek. Végeztem.

Alig tudtam aludni pár órát az idegesség miatt. Hatkor kipattantam az ágyból és elővettem a hátizsákom az ágy alól. Ruhák, elemek (a zseblámpába), az összes spórolt pénzem (nyáron dolgoztam, úgyhogy volt tartalékom bőven, főleg, hogy nem volt szükségem semmire, nem is költöttem belőle). Aztán egy bekeretezett képet vettem a kezembe. Kinga volt rajta, foghíjas mosollyal. Kiszedtem a keretből a fotót és betömtem az övtáskámba.
A lépcsőn gondosan kihagytam a nyikorgós fokokat és sikeresen leértem - zajtalanul. Még körülnéztem az előszobában, aztán mindenféle megbánás nélkül kiléptem az ajtón. Ezúttal kulccsal, hátha kell még.
Valami biztatót akartam magamnak mondani, mondjuk, hogy "a végtelenbe és tovább!", de rájöttem, hogy ez rohadt bénán hangzik és inkább hagytam.

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt :)
Remélem tetszett
xoxo
Lexy

Első fejezet - Erdőtűz

A lemenő nap narancssárgára festette az eget... Na jó, ez a mondat eléggé gáz. Csak hát ezt rengeteg könyvben megemlítik, miért ne kezdhetném a saját történetem is ezzel? Mondjuk nyilván mindenki észrevette, hogy ha a nap lemegy, akkor az égbolt narancssárga lesz; gondolom Varga Viki miatt ebben a hitben nem inog meg senki. Nem mintha bajom lenne Varga Viktorral, csak hát nem szeretem azt a hülye dalt. Olyan érzésem van tőle, mintha a szöveg folyékony szivárványként ömlene ki a szájából... brrr! Túl vidám és kész - nem nekem való.

Szóval elmentem otthonról aznap este, szeptember tizenhetedikén, miközben elképzeltem, ahogy egy férfiénekes mindenféle szivárványos dolgot ad el (egyszarvút is) és rosszul voltam az egésztől. Nem értettem, hogy a többi ember hogy tud napi huszonnégy órában mosolyogni, és boldognak lenni, miközben semmi sincs rendben. Persze az öngyilkosokat és az önmagukat sajnáltató embereket elítéltem - nem tartoztam közéjük - de azt nem értettem, miért érdemes mosolyognom. Hát igen, ez így elég konkrét.

A kedvenc Adidas cipőm volt rajtam, amit nemrég kaptam aputól. Még új volt, koszmentes és hordható. Ugyanilyen márkájú kapucnis pulcsiba bújtam, és beraktam a fülesem. A zene volt az egyetlen, amire biztos pontként tekintettem. A cipő meg az ilyesmik... aputól ez olyan "nesze, semmi!" volt. Mint egyébkén minden más. Ezeket a gondolatokat minél előbb törölni akartam a fejemből, úgyhogy felnyomtam a Blue Foundation hangerejét.

Belerúgtam egy-két üres dobozos üdítőbe és haladtam előre, csak úgy, a semmibe. Néha el akartam tűnni egy kicsit, megszabadulni mindenkitől, láthatatlanná válni. Persze nem voltam Supermen, úgyhogy ha akarok is, maximum repülni tudtam volna. Gondolom már rájöttél, hogy lehetetlen komolyan venni engem, de akkor szokj hozzá! Most, hogy mindent elvesztettem, már nem akarok másokhoz alkalmazkodni, így az ilyen Supermenes gondolatmeneteimet sem szoktam félbeszakítani.

Arra eszméltem fel, hogy már három utcával arrébb vagyok a házunktól. Tudom, hogy ez elég nagy hülyeség, de eddig a környékünkön sosem indultam felfedezőútra, mindig messzire mentem. Most viszont nem akartam annyira eltávolodni, egy olyan helyet kerestem, ahol el tudok lenni, és nem kell érte órákat buszoznom.

Mindig nálam volt a fekete övtáskám, benne térképpel, filccel, zseblámpával, pénzel és kulcsal. Ezek voltak az életfeltételeim. Ja, és persze a füles meg a telefon, de az a zsebembe meg a fülembe van, úgyhogy nem számít. A térképet és a többit gondolom érted, a filc viszont egy kis magyarázatra szorul. Bárhol jártam, mindig odavéstem ott egy tárgyra egy háromszöget, benne egy R betűvel és egy körrel. Az R a nevem rövidítése, Ricsinek hívnak, a kör meg a földet szimbolizálja. 

Most az egyik erdőbe indultam, hogy megnézzem, milyen is valójában. Néhány helybéli srác kijárt oda szórakozni. Graffityztek, ittak és hülyültek, tönkre vágták az egész helyet - de azért megnézem. Nem szerettem az ilyesmiket, valahogy totál belerondítottak az egész látképbe. Tisztelet a kivételnek. Vannak helyek, ahol jól áll a graffity, és vannak helyek, ahol nem.

Az erdő elé értem. A lombhullató fák úgy magasodtak előttem, mint sok ezernyi földbe szúrt bot. Gondolom rájöttél, hogy a hasonlataim nem első osztályú gyártmányok, de inkább vagyok eredeti, mint egy a sok közül egy béna koppintással.

Átléptem egy nagyobb követ és elindultam befelé. Szilánkok, levelek és chipses zacsik zörögtek a lábam alatt - még a zenén keresztül is hallottam azt a bizonyos csörgős hangot. A nap már lement, szépen lassan kezdett sötétedni. Kiszedtem a fülesem és nekivágtam egy bejáratlan ösvénynek. Hát persze, hogy nem a jó irányba kellett mennem...
A farmeromba mindenféle gaznövény beleakadt, amitől egy idő után már idegbajt kaptam. Elég érdekesen nézhettem ki, ahogy a lábamat húzva vagy magam előtt rugdosva mentem... hmm, a mai fiatalok.

Fél óra múlva egy tisztás szerűségre értem, vagy legalábbis a fák nem voltak olyan sűrűn, mint azelőtt. Az egyik göcsörtösebbre tettem a kezem és végigsimítottam érdes, kemény törzsén. Ez megint csak az érzéseimre emlékeztetett. Láttam magam előtt a húgom, hallottam anyám sikolyát.
Azóta olyan üresnek éreztem magam. Mintha már nem is az én otthonom lenne, hanem valaki másé. Mintha egy idegen lennék a saját családomban.

Továbbhaladtam, de a gondolataim már közel sem voltak annyira derűsek, mint eddig. Kitértek a szokásos mederből és elkanyarodtak olyan utakra, ahova nem lett volna szabad. Egy pillanatra elengedtem a lelkem és eggyé váltam az erdőkkel, a fákkal. Hagytam, hogy a lábaim mindenféle úti cél nélkül vigyenek előre. Jobb volt elszökni a problémák elől, mint szembenézni velük.
Tisztában voltam vele, hogy gyenge vagyok. Hagytam, hogy a dolgok eluralkodjanak az életem felett, ahelyett, hogy megpróbáltam volna legyűrni őket. Hagytam, hogy anya sikolya a fejembe égjen - mindörökké. Elvesztettem őt. Nem harcoltam eléggé, az én hibám, hogy többé nem láthatom azt a csillogást a szemében... hogy soha többé nem láthatom mosolyogni. A húgom aprócska kis szívdobogása, kórházi gépek csipogása, sikítással vegyített zokogás... ez vett körbe, ezeket egyik zenével sem tudtam elnyomni. Minden reggel mikor felkeltem, belül ordítottam: Miért?! Minden a te hibát! Mégis miért vagy még mindig itt...?! Szükségem volt valakire, de senkit nem kaptam. Talán mert ellöktem magamtól az embereket, azt akartam, hogy ne érjen több fájdalom. Féltem. Igaz, senkinek nem ismertem volna be, de féltem. Miközben faágak törtek szét a lábam alatt, azt latolgattam, mim is maradt még...
Könnyek égették a szemem, de még kipislogni őket sem volt erőm. Mondatok vízhangjának otthonává vált a fejem, a gondolataim kavarogtak, az érzelmeim romokban hevertek. Üresnek éreztem a szívem, bármit megtettem volna egy rendes érzelemért. Ami legalább emberi egy kicsit.
Akkor láttam meg Őt. A szeméből áradó félelem kötötte le minden figyelmem; egyszerűen úgy éreztem, meg kell mentenem (mármint egy nyolc éves kislány sötétedés után egy erdőben érdekes dolog). Vörösesbarna loknijai az arcát verdesték, ahogy össze-vissza forgott, hogy  rajtam kívül van-e még itt valaki. Félt. Az hirtelen érzelmi kötelék, ami belém fonódott iránta, rögtön azt akarta, hogy szólítsam meg.
- Hogy kerülsz ide? - remegett a hangom. Tény és való: nem szoktam hozzá, hogy nyolc óra környékén kislányokkal beszélgessek egy erdőben. Szép is lenne!
A csajszi ha lehet, még rémültebb lett, mint eddig volt. Hátrálni kezdett, szemében félelem csillant. Csodálkoztam, hogy miért nem fut oda hozzám sírva, hogy keressük meg az anyukáját.
- Hé, nem bántalak - emeltem fel a kezem. Ekkor kezdett el szaladni.
Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy került ide csak úgy a semmiből. Azt viszont soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha őt is a sorsára hagyom. Futni kezdtem, ahogy csak bírtam. Ahhoz képest, hogy körülbelül hét-nyolc éves lehetett, jól futott - épp annyira jól, hogy ne tudjam utolérni. Minden lelki erőmre szükségem volt, hogy gyorsabbra kapcsoljak. Megesküszöm, hogyha ennek vége, el fogok járni edzeni.
A kislány egyre jobban távolodott, én meg kétségbeesetten próbáltam utolérni. Egyre inkább eltűnt, magával rántva az összes pozitív érzést, amit sikerült kifacsarnom magamból. Dühös lánglabda keletkezett a gyomromban és egyre jobban terjeszkedett. Kimelegedve lassítottam, hirtelen nagyon lefáradtam. A testem minden pontja sajgott és fel akart robbanni. Felordítottam.
- Ez mi a pokol?! - lerángattam magamról a pulcsimat és eldobtam. Akkor vettem észre, hogy nem csak én lángolok. Hanem körülöttem minden.
A fák recsegve-ropogva égtek az aljnövényzettel együtt. A tűz körbevett, mintha én lennék a célpontja, és be akart kebelezni. Méteres lángok csapkodtak felém, és én ott feladtam a reményt. Most halok meg. Csak azt sajnáltam, hogy a kislányt nem tudtam megmenteni. A kislányt, akit akkor nem láttam, bár két másik emberrel a lángok mögül engem figyeltek... 

Hű, remélem tetszett :) Péntek körül új fejezet! 
xoxo
Lexy

Blognyitó

Sziasztok :D Tudom, hogy így is sok bloggal el vagyok maradva, de ez a történet már foglalkoztat egy ideje, és az egyik nagyon jó barátom rágta a fülem, hogy mikor olvashatja, úgyhogy végül is blogot alapítottam neki. A frissre hetente számíthattok, péntek-szombat körül. Ha tetszik, legyetek rendszeres olvasók!

Minden jót: Lexy

xoxo