Éjszaka rengeteget forgolódtam; idegen helyen nem tudok aludni. Ez van. Úgyhogy leginkább csak a párnám csücskével játszottam és azon gondolkoztam, hogy ki az az idióta, aki ilyenkor bárányokat számol? Mekkora hülyeség már ez. Nagy nehezen kibírtam az egy helyben fekvést hajnali ötig - ugyanis akkor lett elegem a semmittevésből. Kikeltem az ágyból (az ágyamból) és elővettem a hátizsákomat, hogy minimálisan be tudjak rendezkedni. Hajnali hatig elvoltam így magammal, akkor viszont már tényleg meguntam az életemet is. Megkerestem a fürdőszobát és hideg vizet fröcsköltem az arcomba, hogy kicsit helyrerázódjak, aztán lassan lekullogtam a lépcsőn. Óvatosan lépkedtem, de a félelmem, hogy felébresztek valakit, alaptalannak bizonyult, ugyanis egyik lépcsőfok sem nyikorgott. Furcsa. Na mindegy.
Kicsit pofátlannak éreztem magam, hogy hajnali hatkor majdnem teljesen idegen emberek hűtőjében turkálok, de úgy döntöttem, hogy majd a korgó gyomromra fogok hivatkozni. Így, hogy nem volt háttérzaj - se Mane morgolódása, se Xalina dúdolása vagy épp a Miz kezében tartott könyv lapjainak suhogása - hallottam a madarak csiripelését, és úgy egyébként az "erdő hangját". Szép volt. És nyálas. De azért szép. A mi hűtőnk általában üres, vagy csak ilyen kis joghurtok és gyárilag előállított - vagy jobb esetben rendelt - kaják vannak... hát ezzel szemben az övék tele volt. Gabonapehely, kemény tojás, sonka és rengeteg felvágott, torták, sütik, muffinok, tavaszi tekercs, rakott tészta... és úgy egyébként: minden. Kivettem a tejet és a gabonapelyhet (az nem hangos, nem kell mikrózni) és elkezdtem próbálgatni a fiókokat, hogy melyikben mi van. Találtam egy poénfiókot is - egyébként tényleg poén, ha egy tizenhat éves fiú reggel hatkor rángat valamit, ami nem nyílik, de mindegy. Végül találtam egy kanalat és elégedetten leültem az egyik bárszékre, a pulthoz. Egy darabig még lefoglaltam magam azzal, hogy a Cini Minis szemekből megpróbálok betűket, majd szavakat kirakni, de ezt hamar meguntam. Aztán mikor legközelebb felpillantottam, Miz előttem állt. Elgondolkodtam, hogy vajon hogy sikerült ilyen halkan lejönnie, de inkább úgy döntöttem, hogy nem akarom tudni. Szóval ott állt előttem egy nyolc éves kislány, flanelpizsamában és nyuszis mamuszban... és én mégis hirtelen fullasztó melegnek éreztem a levegőt. Pff, beteg vagyok.
- Szia - mondtam, mikor kezdett kínossá válni a csend. Miz felült, velem szembe és ő is köszönt nekem. Érdeklődve figyelte, ahogy a reggelim maradékát kanalazom - bár szerintem inkább volt undorító, mint érdekes, de ő tudja.
- Mi lesz ezután? - tettem fel a kérdést, ami tegnap óta foglalkoztatott. Mert tényleg fogalmam sem volt, hogy mihez kezdek. Vagy hogy mihez kezdenek velem - bár ez részletkérdés. Hagytam, hogy az események magukkal ragadjanak, hogy ússzak az árral... de most féltem, hogy jön egy nagy hullám és neki fogok csapódni egy sziklának. Vagy elsüllyedek. Vagy megesz egy cápa. Szóval értitek...
Miz megrázta a fejét. A kisebb fáziskéséséből arra következtettem, hogy nem sokat aludt az éjjel... ha aludt egyáltalán. Legalább nem vagyok egyedül. Hurrá.
- Nem tudom. Mit szeretnél?
Ezt senki sem kérdezte még meg tőlem. Az életemben nagyobb szerepet játszó emberek általában figyelmen kívül hagytak, azzal a ki nem mondott indokkal, hogy majd úgyis igazodom hozzájuk és a döntéseikhez. Szóval... mit akarok én? Anyát. A húgomat. És a húgom mit akarna? Hogy engem boldognak lásson, ami semmiképp nem leszek, ha minden így megy tovább. Úgyhogy nagy levegőt vettem.
- Először is meg akarom tudni, hogy mi ez az egész. Az eltussolt részletek, a félbehagyott mondatok és az el nem mondott történetek. Válaszokat akarok a kérdéseimre.
Miz rám nézett és elmosolyodott. Gyorsan kidörzsölte az álmot a szemeiből (amik amúgy elég karikásak voltak) és közelebb hajolt. Ahogy a haja előrehullott, megcsapott az eperillat. Sampon. Ez tuti, hogy sampon.
- Akkor játszunk kérdezz-feleleket. Először te mindent, amire kíváncsi vagy, aztán én jövök. Na?
- Oké - egyeztem bele. - Mióta éltek itt?
- Xalina és én 2009, Mane pedig 2010 óta.
- Kié a ház?
- Xalina családja gazdag, a házat ő vette és az apja minden hónapban küld neki pénzt, hogy meg tudjon... vagyis meg tudjunk élni, feltéve, ha minden héten felhívja vagy legalábbis értesíti őt, hogy jól van. Nem tud rólunk.
Pár másodpercig pislogás nélkül meredtem rá. Ez azért elég kemény.
- Miért nem tud rólatok?
- Túl sok problémával és magyarázattal járna, Xalina pedig egyébként sem akarja belevonni ebbe az apját. Amit meg is értek - mondta Miz és elkezdett forgolódni a széken. Ő is nehezen marad egy helyben. Pont, mint én.
- De nem vagytok rokonok, ugye? Mármint... ti hárman annyira különböztök.
Miz egy pillanatig megállt, elmosolyodott, aztán újra forogni kezdett.
- Nem, nem vagyunk. Csak kiegészítjük egymást, mint a négy elem. Bár azt a mai napig nem tudom, hogy miért pont mi, de hát ez van. Nem minden kérdésre kapunk választ.
- Mint a négy elem? És én vagyok a tűz?
- Aha.
Miz elkalandozva kinézett az ablakon, én meg kissé kínlódva mozgolódni kezdtem. Nem is az, hogy sok volt... inkább nem voltam felkészülve ekkora felelősségre. Hogy valami nálam hatalmasabb és erősebb dolgot az irányításom alá vonjak.
- Akkor most hogyan tovább?
- Gyakorolni fogsz, hogy tudd irányítani. Nem tudom, ennek mennyire örülsz, de az is elég valószínű, hogy velünk kell maradnod... - Miz kissé félénken rám nézett. Most először éreztem, hogy nyit felém. Hogy megpróbál kedves lenni velem és tekintettel van rám. Ezt értékeltem. Tényleg.
Bólintottam, és tovább kérdeztem.
- Téged mikor... szóval mikor lettél...
- Nyolc éves koromban, de ennek már hét éve.
A gyomromban lévő tej és gabonapehely versenyezni kezdtek, hogy ki jön fel hamarabb, én pedig kis híján leestem a székről.
- Tizenhárom éves vagy?!
- Tizenöt vagyok, te matekzseni - rázta a fejét hitetlenkedve és újra visszatért az a kis sznob szemétláda. Óriási.
- Tizenöt?!
- Befejeznéd? - nézett rám fáradtan. - Igen, tizenöt. Túl hamar talált rám az elem, ezért ebben a testben kell maradnom. Örökre.
Ezt képtelen voltam megemészteni. Nem csak azt, hogy Mizeria egy tizenöt éves lány egy nyolc éves testbe zárva - bár kétségtelen, hogy ez vitte a pálmát - hanem, hogy ez azt jelenti, hogy én sem növök többet. Ugyanilyen maradok. Ki tudja meddig... tele volt a fejem ezekkel a dolgokkal és egyenlőre képtelen voltam megemészteni őket.
A kezembe temettem az arcom és nem bírtam leállítani az agyam. Gyerünk Ricsi, szedd össze magad...
- Mane és Xalina... - kezdtem az első dologgal, ami az eszembe jutott.
- Nem tudom, hogy van-e köztük valami. De lesz, tuti, hogy lesz - nézett rám Miz mosolyogva.
- Tizenöt vagy - mondtam elborzadva, mire Miz megdobott egy kanállal. Áu.
Szóóóval. 10000000000000000000x bocsánat a rengeteg késésért, de most, hogy itt a nyár, újra aktív leszek :) Nektek meg jó szünidőt, használjatok ki minden percet!
xxxx
Lexy ♥
