Mizeria nem volt szép lány; nyúlszája és kicsike szemei voltak, és olyan arckifejezése, amivel az emberek háromnegyedében ellenszenvet ébresztett. Alacsony volt - még egy nyolc éveshez képest is - és ehhez a kis tökéletlenségéhez társult a felháborítóan nagy intelligenciahányados, valamint a flegmaság és az arrogancia. Nem igazán tudtam, mit gondoljak vagy hogy mit kellene, hogy gondoljak róla. Nem utáltam, de különösebben nem is szerettem. Most valahogy közömbös volt, ahogy ott sznoboskodott a konyhában és nem is akartam foglalkozni vele, de akárhányszor elfordultam, valamiért mindig muszáj volt visszanéznem rá. Épp egy könyv fölé hajolt és némán motyogta maga elé az éppen olvasott szavakat. Gyengének és védtelennek tűnt, pedig nem volt az - kicsit sem.
- Ne bámulj már. Idegesítő - lapozott egyet a könyvében anélkül, hogy rám nézett volna.
Sóhajtva állapítottam meg, hogy még mindig ugyanazt a türelemjátékot játsszuk. Próbáltam kitalálni miért ilyen távolságtartó velem szemben, de nem jutottam sokra. A többiek úgy-ahogy elfogadták a hirtelen felbukkanásom (Fanni még örült is nekem). Akkor ő miért nem? Miz dacosan a könyvre szegezte a tekintetét és még véletlenül sem nézett felém.
- Mit olvasol? - spontán elmartam előle a könyvet és leolvastam a címét. Fizikusok. Így, hogy már tudtam, hány éves igazából Miz, nem lepődtem meg annyira, de azért mégis... tizenöt évesen ki olvas fizikusokról? Olvas egyáltalán bárki róluk? Miz dühösen kiverte a kezemből a könyvet, mire az nagy csattanással landolt a padlón és kiszakadt belőle egy lap.
- Gratulálok - hajolt le érte, én meg szórakozottan figyeltem, ahogy a lapokkal bajlódik, ugyanis kiesett belőlük a könyvjelzője is. - Remek, most már azt se tudom, hol tartottam...
- Nem halsz bele.
Legalább már tudom, melyik ismerősöm tud a legdurvábban ölni a szemeivel. Miz haja előrehullott, ahogy a padlón térdelve lapozgatott. Szórakozottan néztem, és szinte fizikai nehézséget okozott, hogy ne nevetés nélkül mondjam be, hogy "58".
- Persze, várd meg, hogy perceket szenvedjek és csak aztán nyögd be az oldalszámot - támadt nekem és keményen lecsapta a könyvet a pultra.
- Szegény - jegyeztem meg. - Most kinyírtad. Látod, már vérzik is.
- Ricsi - kezdte masszírozni a halántékát. - Az a málnaszörp. Az előbb borult ki.
Vigyorogva megdicsértem magam, amiért sikerült kikészítenem. De mentségemre szóljon, ő kezdte.
A következő pillanatban Fanni sétált le a lépcsőn.
- Az ott vér? - kérdezte a pultra mutatva. Amúgy most vérről vagy egy kiló kenyérről beszélünk? Mi ez a közönyös hangsúly?
- Málnaszörp - sziszegte Mizeria, aztán felkapta a kissé megviselt könyvet és felszáguldott vele az emeletre.
- Mit csináltál? - mosolyodott el Fanni, és miközben nekiállt, hogy reggelit csináljon, elmeséltem neki. - Azért nagyon ne csináld ki idegileg. Elég labilis.
- Majd igyekszem.
Amúgy megtudtam, hogy miért van annyi kaja a hűtőben. Fanni imád főzni... és mellesleg állandóan azt csinálja. Alig telt el egy óra, és a pult mindenféle finomságtól roskadozott. Palacsinta, gofri, rántotta és még ötezer dolog, aminek nem tudom a nevét. Hát itt se maradékon élnek, az biztos.
- Általában mit szoktatok csinálni itt egész nap? - kérdeztem. Merthogy a bizalmasom valahol az emeleten őrjöng és a könyvét szárítgatja.
- Mindenki mást. Miz olvas, én főzök, Mane meg sorozatokat néz. De sokat gyakorlunk - vett elő a konyhaszekrényből egy tortaalapot (?).
- Szerintem ezen a ponton kell, hogy szóljak: nem vagyok éhes.
Fanni felnevetett.
- Szeretek főzni és sütni - nézett mosolyogva körül. - Boldoggá tesz.
Bólintottam és leugrottam a bárszékről.
- Én lassan hazamegyek jelenteni, hogy élek - indultam az ajtó felé.
- Rendben, de Ricsi... - nézett rám. - Visszajössz?
- Persze.
- A cuccod...?
- Az emeleten van. Nem tervezem hazavinni.
- Viszel valami sütit?
- Nem vagyok éhes - ismételtem kedvesen.
Fanni halványan elmosolyodott, aztán hagyott elmenni.
Fura volt ezek után végigmenni ugyanazon az úton, amin idejöttem. Csak pár nap telt el, és mégis mennyi minden változott! Ki tudja, mi történt volna, ha nem erre jövök... talán nem látom meg Mizeriát. Talán most nem lenne bennem az a tudat, hogy valaki - valakik - várnak engem. Törődnek velem. Ha visszamehetnék arra a napra, mindent ugyanúgy csinálnék. Még most is így gondolom, pedig már két éve volt. És Istenem, mennyi minden borzalmas dolog történt alatta...
*
Halkan, de gyorsan haladt az erdő felé. Tudta, mit keres. Most, hogy megvolt mind a négy elem (ráadásul - micsoda kedvező fordulat - mind a négy egy helyen!), már pontosan tudta.
Bocsánat, már megint késtem, ne haragudjatok :(
Egyébként mindig pontos vagyok mindenben, de ezek szerint ez a kivétel. Képtelen vagyok rendszeresen hozni a fejezeteket, szóval arra készüljetek, hogy késnek majd pár napot.
Jó olvasást és ne haragudjatok!
Lexy
xx
♥
