Nyolcadik fejezet - Google

Lefoglaltak a gondolataim és alig kaptam észbe, máris otthon voltam. Szokásosan felsóhajtottam és szokásosan előhúztam a kulcsot a zsebemből. Szokásosan elbabráltam a kulccsal és kinyitottam az ajtót, aztán szokásosan felrohantam az emeletre, anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna a konyha felé. Szokásosan bevágtam az ajtót magam után, szokásosan leültem az ágyamra és szokásosan elgondolkodtam. Aztán cseppet sem szokásos módon magamhoz húztam a laptopomat és bekapcsoltam. Jó, ha hetente egyszer felnézek a közösségi oldalakra, de azt is csak akkor, ha már nagyon nem tudok mit kezdeni magammal és muszáj elterelnem a gondolataimat. Most viszont valami más jutott eszembe. Megnyitottam a Google-t, és miután eljátszottam a betűk színének memorizálásával, gépelni kezdtem. "Eltűnt lányok 2005". A Google több találatot dobott ki, mint gondoltam és nem győztem megnyitogatni a sok weboldalt, aminek a címében szerepelt  vagy a kislány vagy az eltűnt szó. Hurrá. Röpke fél óra után találtam meg azt, amit kerestem.

A 2005 nyarán eltűnt Harmat Lilla

Hirtelen felszökött a pulzusom, de kényszerítettem magam, hogy tovább olvassak. Semmi baj, Ricsi. Ez már nagyon régen volt. De nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy azon a nyáron én még boldog kis pisis voltam, és nem volt semmi gondom.

2005 július 21-én eltűnt a nyolc éves kislány, Harmat Lilla. Szemtanúk látták, ahogy a Vörösmarty téren betuszkolják a gyermeket egy autóba, majd elhajtanak vele. Lilla valószínűleg az iskolából indulhatott hazafelé, mikor támadói lecsaptak rá. Ha bárki látja a képen szereplő kislányt, azonnal értesítse a rendőrséget! Személyleírás: 1,13 cm magas, 8 éves, váll alá érő vörös haja van. Eltűnésekor piros pulcsi és fekete szoknya volt rajta. A következő telefonszámokon lehet bejelentést tenni....

Újra megnéztem a képet, amin eredetileg is megakadt a szemem. Mizeria, amint belemosolyog a lencsébe, a tekintete más... olyan naiv és kíváncsi, mint egy átlagos nyolc évesé.

- Egy napot sem öregedett - suttogtam, aztán kínomban elnevettem magam a saját, erőltetett poénomon.

Milyen könnyű lenne... csak felhívnám az anyukáját, és elmondanám, hogy hol van. Szegény Miz, miken mehetett keresztül, mielőtt odakerült... Újra látni akartam. És ezúttal nem fogok várni vele. Nem fáradtam azzal, hogy kikeressem a többieket is, egyszerűen lecsuktam a laptopom fedelét és felkaptam egy dzsekit, meg még pár ruhát a földről. Rövid gondolkodás után írtam egy üzenetet apunak, és letettem a földre - olyan rendmániás, hogy az lesz az első dolga, hogy felveszi és megnézi. Aztán már ott sem voltam.

***

A garázsban rövid keresgélés után megtaláltam a bringámat. Vagy ezer éve nem ültem rajta és elfelejtettem, hogy nincs rajta láncvédő, szóval sikerült még indulás előtt összeolajoznom a gatyámat. Jól van Ricsi, ügyes vagy. Bevágtam a ruháimat a kosárba és elindultam. Nagyjából öt perc után jöttem rá, hogy úgy fékezek, ha elkezdek visszafelé tekerni. Jééé. Jó, csak majdnem nyírtam ki magam.

Azért jöttem ezúttal biciklivel, mert egyrészt gyorsabb, másrészt sokkal jobban élveztem az odautat. A hűvös, októberi szél az arcomba csapott, a félhomály pedig jó hangulatot keltett bennem. Hmmm... az utóbbi napokban jó sokat ingáztam a házunk és Fanniék között. Csoda, hogy még nem szédültem el... bár a fejemben így is egymást lökdösték a gondolatok. Ó, milyen szépek ezek az önmarcangoló, zavarodott őszi délutánok. 

Egy laza negyed óra alatt odaértem. Egyszer láttam egy filmben, hogy a csávó konkrétan kirúgta maga alól a bringáját és befutott a házba, és úgy döntöttem kipróbálom. Szép kis seggre esés volt.

Láttam ahogy Miz felvonja a fél szemöldökét (épp az ablak túloldalán ült, mikor Supermankedni támadt kedvem). Égtem - nem kicsit. De azért összehoztam egy meghajlást. Pár másodpercen belül nyílt a bejárati ajtó és Xalina engedett be mosolyogva. 

- Ne nézz rám, én nem fogom jegelni - közölte Miz, mikor beléptem. Hát... ő így köszön.

- Beszélhetnénk? - kérdeztem, elengedve a fülem mellett, amit mondott.

- Hogyne - huppant le a székről, és elindult ki, én meg utána. Gyors pillantást vetettem Fannira, aki mosolyogva megvonta a vállát. Mane nem tudom hol volt. 

Kis késéssel követtem Miz-t, ki az udvarra. Természetesen nem várt meg.

- Hé - futottam mellé.

- Mi van? - forgatta meg a szemét unottan.

- Na jó, miért nem bírsz? - mosolyodtam el finoman. Nem kicsit fájt ez a viselkedés.

Miz kemény arckifejezést erőltetett magára. Ha nem érdekel annyira a válasz, elnevetem magam.

- Elszúrtam valamit és semmi kedvem számolni a következményekkel - remegett meg a hangja. Oké, ha legközelebb talányokban kezd beszélni, fejbe vágom egy kiskanállal...

- Bővebben?

- Miért mondanám el neked? - csattant fel.

- Mégis mi bajod velem? - háborodtam fel.

- Nem veled van bajom - torpant meg egy pillanatra. - Hanem a génjeiddel.

Pont ilyenkor nincs nálam kiskanál...

- Mi van?!

- Azért kaptad meg te az elemet, mert olyanok a génjeid. Ahogy a mieink is. Ha oké hozzá a szervezeted, akkor az elem megtalál, te megállsz a növésben, stb...

- Örökre ekkora lesz a farkam? - kalandoztam el.

Miz pislogás nélkül meredt rám, aztán egyszerűen gyomron vágott.

- Te hímsoviniszta állat!

- Oké, más - dörzsöltem meg az ütés helyét. Áu. - Elmesélnéd, veled hogy történt? Érdekelne. Őszintén.

Miz csodálkozva pislogott rám.

- Hmm.

Vártam, hogy megbarátkozzon a gondolattal. És vártam. Még mindig vártam. És még mindig.

-  Most akkor elmondod vagy...

- Nyáron történt.

- Tudom - vágtam rá. Gondolkozz Ricsi, gondolkozz...

- Te rámgugliztál? - kérdezte, és úgy tűnt, ezt még ő is viccesnek találja.

- Aha - túrtam nevetve a hajamba. - Fent vagy a keresett személyek honlapján.

- Tudom - sütötte le a szemét. - Fel vagy készülve? Az én sztorim a második legdurvább.

- Fel.

És Miz mesélni kezdett.

Bocsi a sok késésér, most már nem ígérek semmit, mert sosem tudom időben hozni :(

De köszi, hogy olvassátok ♥

A betűméretet többek kérésére megnöveltem ! 

Jó olvasást :)

xx

Lexy ♥