Kilencedik fejezet - Miz titka

Miz megfogta a kezem. Izzadt a tenyere, és annyira kis esetlen volt maga a mozdulat, hogy kedvem támadt felnevetni. Maga után húzott, be az erdőbe és olyan érzésem támadt, mintha nem én lennék az idősebb, hanem fordítva. Miz kezét fogni nem olyan volt, mint a húgomét. A húgom sosem szorította meg a kezem, mindig úgy fogta meg, mint a legkedvesebb játékát. Miz keze viszont erőteljesebb volt, éreztem, ahogyan a tenyere belesimul az enyémbe. Sokkal igazibb volt, mint egy nyolc éves kezét fogni. Liftezni kezdett a gyomrom, ahogy egyre beljebb haladtunk az erdőben, mert az ég kezdett egyre szürkébb és borúsabb lenni. Őt ez egyáltalán nem zavarta, makacsul húzott maga után. Csak a szél búgó hangja és a falevelek sercegése törte meg a csendet. Miz körülnézett, aztán elengedte a kezemet. Döbbenten vettem észre, hogy ösztönösen utána nyúlok. Gyorsan zsebre vágtam a kezem, mielőtt Miz észrevette volna és követtem őt. Már nem is láttam a házat. A szél hirtelen felerősödött és felkavarta az előttem lépkedő Miz haját, aki fázósan összehúzta magán a kardigánját. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Lehet, hogy Miz igazából tizenöt éves, de akkor sem lenne helyes, ha... bármit csinálnék. Káromkodtam egyet és felhúztam a fejemre a kapucnimat. Kár volt, azonnal lefújta a szél. Nem kérdeztem meg, hogy pontosan hová megyünk, ráadásul ilyen időben - ami azt illeti, nem voltam rá kíváncsi. Túlságosan lekötötte a figyelmemet, hogy ne nyúljak Miz keze után. Egy idő után megállt és lehúzva egy hajgumit a csuklójáról, felfogta a haját. Ekkor már szétvetett az ideg. Tudni akartam, mi történt. Hogy mi történt azután, hogy berángatták egy autóba és elhajtottak vele. Hiszen ez 2005-ben történt! Fanni és Mane akkor még nem is tudtak semmiről. Mi történhetett annyi idő alatt? Elképzeltem, ahogy Miz halálra rémülve fut az erdőben, ahogy aznap éjjel, amikor idetaláltam és felgyújtottam mindent. Ettől annyira ideges lettem, hogy belerúgtam az egyik faágba, ami a lábam nyomán szikrázni kezdett. Hű, Ricsi vegyél vissza. Találkozott a tekintetem Miz aggódó pillantásával, aki hátrafordulva bámult hol rám, hol a fatörzsre. Ekkor már kínos volt a csönd.

- Hová megyünk? - kérdeztem végül, mellé lépve.

Miz arcán több érzelem is végigfutott: - Mutatni akarok valamit. 

Ez nem volt válasz a kérdésemre, úgyhogy továbbra is kissé idegesen lépkedtem mellette és vártam, hogy megnyíljon. Mit meg nem adtam volna azért, ha abban a pillanatban elmond mindent.

- Valami olyat, amiről Xalina és Mane nem tudhat - tette hozzá.

Összerándult a gyomrom, és akkora lett, mint a suli ebédlőjének a padlóján elfonnyadt borsószem, ami a tegnapi ebédből maradt ott. Próbáltam elkapni a tekintetét, de nem sikerült.

- Csináltam egy nagy hülyeséget - csuklott el a hangja, és éreztem, hogy baj van. - Elég sok időm volt felfedezni, hogy ezzel az elemmel mire vagyok képes. Négyünk közül én vagyok az egyetlen, aki képes szembeszállni a természettel. Ha minimálisan is, de képes rá.
Hallgattam. A hallottakat emésztettem.
- Utálom, hogy kicsi vagyok. Miért pont én? Ha egy pár évvel később talál rám az elem, még az is jobb lenne. Gyűlölöm, hogy így alakult.
Megértően bólogattam. Átéreztem. Tényleg.
Bár ez a legjobb dolog, ami valaha velem történt, Miznek valószínűleg a legrosszabb. És én ezt teljesen megértem.
Még nekem is nehéz ezt megemészteni, nemhogy egy kislánynak.
 - Mi történt? - kérdeztem. A hangom alig volt hangosabb a suttogásnál.
- Nemrég - kezdte remegő hangon. - Kipróbáltam valamit. Az erőmmel.
Miz térdei megremegtek és leült az egyik fa tövébe. Letérdeltem elé és az arcát kezdtem fürkészni.
- Elöregítettem a génjeimet.
Beállt közénk a csend. Én döbbenten meredtem rá, és próbáltam elkapni a tekintetét, de Miz makacsul előremeredt. Most már minden félelem nélkül a kezéért nyúltam és megszorítottam.
- Megmutatom - nézett fel, egyenesen a szemembe.
Ez teljesen eltért attól, amiért eredetileg jöttem, de egyáltalán nem bántam. Láttam, ahogy Miz becsukja a szemét és a levegő hirtelen vibrálni kezdett körülöttünk. Éreztem, ahogy bizsereg a bőre, és remegni kezd. Lassú folyamat volt, de a változás nagyon is szembetűnő. A haja percről perce hosszabb lett, megnyúlt az arca és eltűntek a gyerekes vonásai. Az apró tökéletlenségek az arcán, mint a nyúlszáj, már nem voltak annyira szembetűnőek, még a szeme is nőtt. A teste is megnyúlt, a hasa laposabb lett, az összes gyerekháj eltűnt róla. Nem tudom meddig ültünk ott, de egyszer csak abbamaradt a változás és Miz rám mosolygott.
Levegőt sem kaptam, annyira ledöbbentem a látottakon. A rajta lévő ruha, ami azelőtt szinte a bokáját verte, most combközépig ért, és feltűnően szűk lett. Csak a kardigán lett fojtogatóan kicsi, a hideg ellenére le is vette. Döbbenten néztem, ahogy elsöpri a haját az arcából. Bebarnult - úgy tűnik a vörös tincsek csak gyerekkorában maradtak volna meg.
- Szia - próbálkozott a legbénább szóval, amit ilyenkor mondani lehet. Bár tény és való, hogy így most láttam először. Még a hangja is másabb lett. Nőiesebb. A gyomrom megint liftezni kezdett. - Fogalmam sincs, meddig tudok így maradni, kicsit sok erőfeszítésbe kerül - magyarázkodott, én pedig ittam minden szavát. - Szóval... amikor rád talál az elem, a génjeid elkezdenek megváltozni. Vagy negatívak vagy pozitívak lesznek. Az enyémek eredetileg negatívak voltak, de az öregítés miatt megváltoztak. És most pozitívak. Mindegyikünk szervezetében megvannak ezek a gének. A tiéd negatív. A negatív gének egymással nincsenek kapcsolatban, ahogy a pozitívak sincsenek a pozitívakkal. Mane génjei is pozitívak. Xalináé pedig negatívak. Tudod mit jelent ez, Ricsi?
- Mane génjei vonzzák a tieidet, Xalináé pedig az enyémeket? - kérdeztem döbbenten.
- És fordítva is - bólintott Miz. - Csakhogy az én génjeim megváltoztak. Így mindenkié kicserélődött. Vagyis az én génjeim vonzzák a tieidet. Xalináé pedig Mane génjeit.
- Ez pontosan mit takar? - ráztam meg a fejem.
Miz közelebb hajolt hozzám, mire felszökött a pulzusom: - Ezt. Tudom, hogy érzed. Én is érzem.
Mentségemre szóljon, hogy Miz nagyon közel hajolt hozzám. Egyszerűen nem bírtam magammal. Közelebb húztam magamhoz, végigsimítottam a hasán és lassan megcsókoltam. Ha eddig kételkedtem abban, amit mondott, kár volt. Ugyanis a bőröm bizseregni kezdett és a levegő rendesen vibrált körülöttünk. Igaza volt. A testemben tényleg ott vannak ezek a gének. És az övében is. A fejemben lévő zavar és a kérdések sokasága... ezt mind elnyomta az a tudat, hogy éppen csókolózunk. Mi ketten. Szinte el sem hittem. Végül Miz tolt el magától.
- Végig bírtál engem - suttogtam.
- Persze, hogy bírtalak. De nem árulhattam el magam - rázta meg a fejét. - Szerinted hogy reagált volna Mane és Xalina? Nem derülhetett ki, hogy mit tettem. Mindent átvariáltam.
- Ez miért baj? - kérdeztem. El sem tudtam képzelni, mi rossz lehet abban, amit az előbb csináltunk.
- Mert nem így kellett volna lennie. Ha nem variálom el, akkor most te meg Fanni...
- ... és te meg Mane - fejeztem be. - Én nem bánom, hogy így alakult.
- Én se - rázta meg a fejét, és egy pillanatra elmosolyodott. - De nem mondhatjuk el nekik.
- Miért nem?
- Tudnak róla. Tudnak a génekről. És meg vannak győződve róla, hogy előbb-utóbb ennek jelei lesznek.
- Na és? Mondd el nekik.
- És mit mondjak, Ricsi? Hogy a saját önző érdekeim miatt átvariáltam a génjeiket? Te hogy reagálnál erre? - nézett rám csalódottan.
Rosszul. Tényleg rosszul.
- És most mi lesz?
- Nem tudom, de én kihasználnám ezt a kis időt - hajolt felém, én pedig újra megcsókoltam.
Nem tudtam ugyan meg Miz történetét, de nem bántam. Ez annál sokkal, de sokkal jobb volt.
- Egyébként - hajoltam el tőle egy pillanatra, csak hogy a szemébe tudjak nézni. - Gyönyörű vagy.

Mondanom sem kell, mennyire örülnék egy pár kommentnek :') ♥

xx

Lexy ♥