Negyedik fejezet - Ígérd meg...

Vannak dolgok, amikről nem beszélünk és jobb is nélkülük. Sosem tudod milyen kártyát fogsz húzni a sors paklijából, de ha már kihúztad, nincs visszaút. A sors attól sors, hogy nem tudod mit fog számodra kitalálni, neked csak annyi a dolgod, hogy nap mint nap vedd az akadályokat, amiket eléd állít. De mi van, ha rossz kártyát húztál? Egy borzalmas kártyát, ami miatt még jobban összeomlassz, mint eddig? 

Az autópálya zajai egyre erősödtek, a választófalhoz húzódtam, hogy ne üssenek el. Ki gondolta volna, hogy az erdő pont az autópályánál ér véget? Drága és roncs kocsik vegyesen húztak el tőlem alig néhány méterre, de engem akkor nem ez zavart. A gondolataimat valami egészen más kötötte le. Egy... utolsó... próbálkozás...

Már a dudaszóból kihallottam a dühöt és a megvetést, holott csak egy egyszerű duda volt. Egy monoton, egyszólamú hang, ami nem tartott tovább néhány másodpercnél. Csoszogva tettem meg az utat a kocsiig, aztán bevágtam magam az anyósülésre.

- Nem is értem, hogy gondoltad ezt - háborgott apu. - Lógsz az iskolából és helyette egy autópálya szélén bolyongasz! Jesszusom, Richárd, mégis mit gondoltál?

Hallgattam. Nem gondoltam én semmit.

- Öngyilkos akarsz lenni vagy mi? - kérdezte apám szánalmat és lekicsinylést vegyítve a hangjába.

- Nem - számítottam erre a kérdésre, szóval sikerült érzelemmentesen válaszolnom rá.

Apa tíz percen keresztül tartott hegyi beszédet az élet fontosságáról, hogy legyek erős és szedjem össze magam, meg persze ne járkáljak egy autópálya kellős közepén (nem gáz, hogy a szélén voltam) és így tovább és tovább...

- Beszélni szeretnék veled - szakítottam félbe. - Kingáról és anyáról.

Apu megmerevedett majd hirtelen lefékezett. Észre se vettem, hogy közben hazaértünk. Ennyi lett volna kocsival megkerülni az erdőt? Míg én órákat bolyongtam benne? Remek. Igazán remek.

- Vigyük el pszichológushoz vagy csináljunk valamit - bátorodtam fel. - Olyan, mint egy élőhalott. Unom már ezt. Segítségre van szüksége, csak nem akar harcolni...

Apu kinézett az ablakon: - Anyád megmondta, hogy nem kér segítséget...

- Ha szeretnéd, nem hagytad volna, hogy idáig fajuljon a helyzet! - emeltem fel dühösen a hangom.

Akkora pofont kaptam, hogy csengett tőle a fülem. A szám felrepedt és egy apró csíkban folyni kezdett belőle a vér. A - nem is annyira a fizikai, inkább a lelki - fájdalom maga alá gyűrt. Lehajtottam a fejem és hagytam, hogy a vércseppek eláztassák a pólómat. Fájt. Mindenem fájt.

- Gyenge vagy - suttogtam és kiszálltam a kocsiból. Már bántam, hogy kisétáltam Tőlük, és kiérve az erdőből, felhívtam apámat, hogy jöjjön értem, mélyen hallgatva a történtekről. Minden a fejembe égett... Mane lemondó mordulása, Xalina reménykedő tekintete, de legjobban a Mizeria arcán keveredő dac és csalódottság. Ahogy kis, zöld szemeivel az arcom vizsgálja és keresi a dolgok miértjét.

Összeszorítottam a fogam és berontottam a házba. Meg sem álltam a konyháig. Ott ült, üres szemeivel engem nézett, a dühöt az arcomon. A csalódottságot, a mérhetetlen tehetetlenséget és a tettvágyat.

- Gyerünk! - ordítottam neki. - Állj fel és gondoskodj rólam. Érdeklődj és kérdezd meg hogy vagyok. Gyerünk, mi lesz?! Lehet, hogy Kinga meghalt, de én még élek! Látod, még itt csinálom a nagy semmit - egyre kétségbeesettebben és dühösebben kiabáltam.- Legalább az Ő kedvéért, az emléke miatt! Én még mindig szeretlek, de téged ez fikarcnyit sem érdekel...

Anya arca remegett, de ugyanolyan maradt. Üres és... és semmilyen. Egy olyan helyen volt, egy olyan sajátos világban, ahova én nem nyerhettem bebocsátást. Kint ragadtam. Kint ragadtam, teljesen egyedül.

- Kérlek - suttogtam. - Kérlek... tudod, hogy én sosem fogok lemondani rólad...

Térdre estem és vártam. Egy percet... aztán ötöt. Vártam egy órát majd még egyet. Nem mozdult. Nem mondott az égvilágon semmit. Keményen bámultam a padlót. Semmi...  NAGY BÜDÖS SEMMI! Az öklömmel a konyhakőbe vertem. Ő össze sem rezzent... sokáig térdeltem ott, a saját életemről szóló álmot kergetve, ami nem akart eljönni. Egyre biztosabb voltam benne, hogy nem is fog.

Láthatatlan zsinórok húztak fel a szobámba majd löktek az ágyamra. Megéreztem azt a néhányt órát, amíg ébren voltam... mielőtt elaludtam, Mizeria arca lebegett előttem. A puha, vörösesbarna tincsei, a vonásai és a smaragdzöld szemei...

Egy családról álmodtam. A házak romjai, amiket az erődben láttam, most életre keltek. A fagerendák visszaálltak a helyükre és minden kis törmelék visszaugrott a kiindulópontjára. Olyan volt az egész, mintha valaki megnyomta volna a Rewieend gombot. Addig folytatódott a dolog, míg egy teljes ház nem állt előttem: sértetlenül, teljes életnagyságban.

Embereket kerestem, a ház lakóit, de ők valószínűleg bent voltak az épületben. A lábam alatt recsegtek a faágak, de szerintem csak én hallottam őket. Már épp be akartam menni körülnézni, mikor egy kapucnis férfi lépett elő a semmiből, égő fáklyákkal a kezében. Rémülten meredtem rá, nem akartam, hogy felgyújtsa a házat - kíváncsi voltam kik éltek itt.

Berohantam, hogy figyelmeztessem a lakókat, de csak egy kislány sírdogált bent, felhúzott térdekkel. Mikor felemelte szőke buksiját és megláttam a könnyáztatta arcát, akkor ismertem csak fel... Kinga.

- Ricsi, maradj velük a kedvemért - sírta. - Maradj velük.

Odarohantam hozzá és átöleltem, de ellökött magától.

- Most nekem kell vigyáznom rád - emelte fel a hangját. - Ott a helyed köztük, hidd el. Mi együtt vagyunk, ugye Ricsi? Akkor menj velük!

Nem nagyon figyeltem rá.

- Kinga, el kell mennünk, itt az a férfi...

- Nem megyek sehová, amíg meg nem ígéred - lökött el magától.

Már épp rávettem volna magam, hogy erőszakkal vigyem el onnan, mikor a pasas felbukkant. A kezében ott volt a fáklya és.... a húgomra akarta dobni!

- Ricsi, ígérd meg - hátralépés... - kérlek, kérlek - hátraviszi a kezét... - ígérd meg!

- Ígérem... - meglendült a keze...

A következő pillanatban Kinga ellökött magától és a fáklya nekicsapódott.

- KINGA....

Zihálva kerestem a kezemmel a villanyt, aztán mikor sikerült felkapcsolni, izzadva zuhantam a földre, a világ legnagyobb kupijának kellős közepén. Kinga könnyáztatta arca lebegett előttem...

Ígérd meg, ígérd meg, ígérd meg... ugye mi együtt vagyunk Ricsi? Kérlek, ígérd meg..

Egész éjszaka a fejemben jártak a szavai, miközben azon gondolkodtam, hogy mi helyes és mi nem...

Ígérd meg...

Mi együtt vagyunk, ugye Ricsi? Csak mert a bátyám vagy és szükségem van rád...

Remélem tetszett ;)

xoxo

Lexy