Harmadik fejezet - Erdő, erdő...

Mikor kiértem az utcánkból, és eszembe jutott, hogy hozhattam volna a biciklim, rádöbbentem, hogy mennyire nem gondoltam ezt át. A körülmények ellenére is gyerekes és meggondolatlan döntés volt elszökni otthonról. Mert elárulom, csak annyim volt, hogy tudjak belőle venni egy olcsóbb laptopot. Igen, ez így soknak tűnik, de nem tudok vele nagyon mit kezdeni, mert arra, hogy elmeneküljek, nem elég.

Tudtam, hogy az út nagyjából egy óra, úgyhogy beugrottam egy boltba indulás előtt és vettem két flakon vizet, egy csokit, egy energiaitalt, chipset és péksütit. Ezzel klasszul megleszek egy napig, többre viszont nem lesz elég, úgyhogy másnapra már túl kell jutnom az erdőn.

Hogy legyen célom is, elhatároztam, hogy kiderítem, mi történt az erdőben tegnap éjjel. Erőt merítettem a húgom fényképéből, ami mázsás súlyként nyomta az övtáskámat. Úgyhogy elkezdtem vele kapcsolatos emlékeket felidézni, hogy ne kelljen a szökés súlyának gondolatát elviselnem.

Kicsinek éreztem magam és tehetetlennek. Kerestem a szavakat, de azok ismét kifolytak a kezeim közül, mint a homokszemek és tovább áramlottak egy láthatatlan homokórába. Miért veszítettem el? Csak három éves volt... tudjátok milyen az, mikor suli után rögtön felszálltok egy metróra és egy óráig utaztok a beteg húgotokhoz a kórházba? Kegyetlen. Egy betegség, ami miatt felnőtt emberek szenvednek és látni, amint ugyanezt átéli egy kislány... A kórházban többnyire tévét néztünk - természetesen mesecsatornákat - és mekis kaját ettünk. Kinga többször is megkérdezte tőlem: Ricsi, ugye mi együtt vagyunk? Csak azért kérdezem, mert a bátyám vagy és szükségem van rád. Nem akartam, hogy sírni lásson. Igen, azt mondtam, nem tudok sírni. Hát, hazudtam. Két héttel a halála előtt a kezemet szorongatta és elsírta magát. Zokogva kérte, hogy vigyem haza, haza akar menni. Azt kiabálta, hogy muszáj megetetnie Csámcsit, az alvómaciját, azt mondta, hogy nagyon fontos. Próbáltam elmagyarázni, hogy Csámcsinak nem kell ennie, hiszen csak egy maci... aztán Kinga azt suttogta, hogy "tesó, én nem akarok még angyal lenni". Akkor már kész voltam. Elsírtam magam és megöleltem a húgom. Ő vasmarokkal szorította a nyakam, csodálkoztam, hogy lehet még ilyen erős. Amikor hosszú idő után elengedtem, a szemembe nézett.

- Ne felejts el... ugye mi együtt vagyunk? Ugye én mindig a tesód leszek?

Megnyugtattam, hogy igen, ő mindig a tesóm lesz. Fogalmam sincs, honnan jöhetett rá, mi zajlik körülötte, mindenesetre okos kislány volt - és én gyűlöltem múlt időben beszélni róla. Az orvosok azt mondták, Kinga az utolsó napjaiba énekelgetett, többnyire gyerekdalokat. Az egyik napon megkértem, hogy énekeljen nekem - úgy tűnt, ez boldoggá teszi.

- Virág nyílj ki már, bimbód feszítsd szét, hozd vissza nekem, ami enyém volt rég. Szórd az illatát, szórd csak szerte szét, hagyd, hogy láthassam, ami enyém volt rég... 

Aranyos volt. A Mackótestvérekből énekelt és az Aranyhaj és a nagy gubancból a legtöbbet. Szerettem hallgatni. Miután meghalt, egy ideig ezeket a gyerekdalokat hallgattam. Aputól kegyetlen volt, amit tett... kidobta Kinga összes cuccát (Csámcsit is) és azt mondta, hogy örökre felejtsem el őt. Ezt már mondtam, ugye? Hát most már értitek, miért nem tudtam. Kingát az ember nem felejtette el. Ha valaki találkozott vele, a csöpp kis ujja köré csavart mindenkit. Én sem fogom elfelejteni.

Tehát ilyesmiken gondolkodtam az alatt az egy óra alatt, amíg sikerült beérnem az erdő sűrűjébe. Arra a helyre, ahol tegnap a szőke hajú lány talált rám. Mire odaértem, már kivilágosodott, így jobban meg tudtam nézni a helyet. Régi házak vettek körbe, nem maradt más belőlük, mint ablakkeretek, megcsonkított téglafalak (amiket belepett a grafity) és porkupac mindenhol. Mestergerendák szénné égett maradványai feküdtek szanaszét, bár azokon is látszott, hogy milyen régiek. Ezeket nem én csináltam. Nem a tegnapi tűz pusztított itt és tette tönkre számos család életét. Ki tudja, hányan vesztek oda ebben a nagy, pusztító tűzben - legalábbis szerintem a tűz okozta mindezt. Először nem mentem túl közel a romokhoz, nehogy rám essen egy tégla, vagy összefussak egy hajléktalannal. Aztán csak rászántam magam. Beléptem egy beomlott házfal üregén és a szemem elé tárult egy furcsa látvány... a föld helyén egy beszakadt, több méteres gödör volt, az alján sűrű téglakupaccal. Klassz; na ide nem esnék szívesen.

Mivel ötletem sem volt, mihez kezdjek, leültem egy nagyobb kődarabra és elővettem a chipset. A zacskó csörgése fülsüketítő zajnak tűnt a nagy csendben. Így visszagondolva nem tudom meddig ülhettem ott. Egy óráig? Több? Mindenesetre elég sokáig ahhoz, hogy ne tudjak mit kezdeni magammal. Megettem a chipset. Labdáztam a zacskóval. Elraktam a zacskót. Rendet raktam a hátizsákban. Megnéztem Kinga fotóját. Elraktam Kinga fotóját. Hüvelykujj háborút játszottam. Rájöttem, hogy ez hülyeség és unalmas, úgyhogy abbahagytam. Kegyetlen hosszú idő volt, míg megzavart az avarcsörgés. 

Karcsú lány lépett elém, egy lenge, combig érő nyári ruhában. A virágminták rendszertelenül virítottak rajta, leginkább narancs-árnyalatokban. Selymes szőke haja szépen el volt fésülve, kék szeme még ebben a félhomályban is kristályként virított. Hát, szép volt. Mi több, ő volt a tegnapi lány - akinek a számát már rég lemostam a kezemről, amilyen ügyes vagyok.

- Szia - mondtam és próbáltam határozottnak tűnni, bár fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Az ő arcán viszont nem volt kétely, csupán nyugodtság és egy leheletnyi aggodalom a szemében, amit alig lehetett észrevenni.

Letelepedett mellém és szomorúan bámulta a földet. Elültünk a csendben egy darabig. Fogalmam sem volt mit mondhatnék, ha jobban meggondolom, nem is volt mit mondanom. Nem én voltam az, aki magyarázattal tartozik, sejtettem, hogy nem a teljes igazságot kaptam a múltkor - de bunkó sem akartam lenni, úgyhogy türelmesen vártam, hogy belekezdjen a mondandójába. Időm volt bőven.

- Vannak furcsa dolgok a világban, amiket nem értünk és nem irányíthatunk - kezdett bele kissé rekedt hangon. - És olyanok is, amiknek nem szabadna létezniük. Egyszerűen csak pusztítást okoznak, és életeket tesznek tönkre. Tudom, hogy ebből nem értesz semmit, de hidd el, nincs választásod. Nekünk sem volt. 

Igaza volt, tényleg nem értettem ebből semmit. Értetlenül bámultam az egyre zavartabb arcát és próbáltam megfejteni a játékot, amibe belekeveredtünk... mert amíg nem ismertem a játékszabályokat, nem volt kedvem játszani.

- Tizenöt éves voltam, mikor megtörtént velem. Az apám diplomata, annyi pénzünk volt, hogy minden évben kivitt a tengerre hajókázni. A hajó hatalmas volt és csak a miénk! Én persze ahelyett, hogy apuval lettem volna, kicsit szórakozni akartam. A hatásvadászat kedvéért egyik este megnéztem a Titanikot, és mikor a film ahhoz a ponthoz ért, amikor Rose kihajol, úgy döntöttem, én is megnézem a hajócsavart, vagy mi az. Kilopakodtam hátra és előrehajoltam. A következő pillanatban belezuhantam a vízbe. Nem tudtam úszni, úgyhogy kapálózva kiabáltam, de a hangomat elnyelte a víz morajlása, senki sem hallott - elcsuklott a hangja, de egy levegőt véve folytatta. - Aztán egyre mélyebbre süllyedtem... annyira megijedtem, hogy kiváltottam magamból valamit. Valami erőset. Körbevett a sötétség, úgy éreztem magam, mintha az óceán mélyére száműztek volna, a tüdőm szinte égett. Majd egy hirtelen energiahullám áradt szét mindenütt és én emelkedni kezdtem. A víz feldobott a hajó fedélzetére, alig tudtam visszaosonni a szobámba. Valami megmentett. Eszeveszettül próbáltam rájönni, hogy mi az. Aztán egyik este dühös lettem apámra, amiért nem visz már haza. Otthon akartam lenni, távol ettől, annak ellenére, hogy milyen kíváncsi voltam. Egy pohár víz volt az asztalomon, mikor bementem a szobámba. Ismét éreztem az energiát és a víz emelkedni kezdett... kaptam egy elemet. Hihetetlen, nem?

Felpattantam a hátizsákommal együtt és gyors tempóban elindultam. Az őrült csajszi felpattant és utánam jött. Minél messzebb akartam kerülni tőle, egyszerűen megijesztett amit mondott. Csakhogy gyorsabban beért, mint gondoltam és megragadta a vállam.

- Hallgass meg!

- Eleget hallottam - morogtam és leráztam a kezét.

- Had bizonyítsam be - kérte esdeklően, a hangjából kihallottam a kétségbeesést. - Utána esküszöm, hogy elmehetsz, ha akarsz. Csak engedd, hogy megmutassam. Egyetlen egyszer!

Farkasszemet néztünk. Tudtam, hogy ha elengedem, soha nem fogok rájönni, mi történt velem. De ez az eszelős történet eléggé kiborított ahhoz, hogy most rögtön lelépjek. Sejtettem, hogy ezt még meg fogom bánni, de úgy döntöttem, beleegyezem. Mutat valami bűvésztrükköt, én kifaggatom, aztán elhúzok.

- Jó - sóhajtottam. - Csak gyorsan csináld.

A lány elmosolyodott.

- Köszönöm. Egyébként Xa... vagyis Fanni vagyok - mondta kedvesen. - Jaj, ne tégy már úgy, mintha egy őrült csaj lennék a világ ellen!

- Meg ne sértődj, de szerintem a világ fog győzni.

Fanni nem haragudott rám, amiért benyögtem azt a megjegyzést, még nevetett is rajta. Ha elmegyek mellette az utcán, ki nem nézném belőle, hogy sellős történeteket talál ki, ha unatkozik... de mindegy, már belementem ebbe a hülyeségbe. Akkor végig is fogom csinálni.

- Nem lakunk messze, már csak öt perc - jelentette be izgatottan, mikor már tíz perce gyalogoltunk egy mellékösvényen. Reménykedtem, hogy nem ugyanolyan őrültekkel lakik, mint ő és, hogy gyorsan végzünk.

- Szuper - morogtam. Elég bunkónak tűnhettem, pedig nem szerettem az lenni. - Én Ricsi vagyok.

Fanni rám nézett azokkal a hatalmas kék szemeivel, aztán elmosolyodott (megint). Évek óta nem találkoztam már vidám csajjal, úgyhogy legalább ennek örültem ebben az őrületben. Nemsokára egy egyszintes faházhoz érkeztünk, amit észre sem vettem volna, ha Fanni nem szól, hogy ott van.

- El kell rejtőznünk az emberektől - magyarázta, mikor benyitott. Engem süti és otthonillat csapott meg, rögtön úgy éreztem, hogy nem tartozom ide. A bejárati ajtó mellett egy kis konyha és egy külön pultsor kapott helyet, a sarokban egy lépcső. Az ajtó előtt rögtön egy kanapé állt, előtte egy régebbi tévével, közöttük egy üvegasztal és egy barna szőnyeg. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy minden barna és zöld színben játszik.

- Ööö, otthonos - mondtam, mert nem erre számítottam. Ha a csaj az apjával luxushajóval megy a tengerre, akkor miért lakik egy ilyen kis faházban? Egyáltalán hol vannak a szülei? Már ebből kiderül, hogy az egész hazugság volt.

- Köszi, én rendeztem be - ragyogott fel az arca. - Amíg lehívom a többieket, ülj le és vegyél egy kis sütit - intett a pultsor felé, aztán felrobogott a lépcsőn.

A pulthoz mentem és leültem egy bárszékre, a táskám magam mellé raktam egy másikra. Egy tányérban finom, friss sütemények sorakoztak, volt vagy öt-hat féle. Elvettem egy csokis kekszet és bizonytalanul rágcsáltam - feszült voltam, régóta nem voltam már idegen házban.

Nemsokára megjelent Fanni is, mögötte egy sötét hajú és szemű sráccal. Bőrdzsekit és fekete farmert viselt, az arca szigorú volt, nem illett egy olyan korúhoz, mint én. Egy idősek lehettünk. A srác bizalmatlanul méregetett, pont Fanni ellentéte volt. Legalábbis a csaj kedves volt hozzám. Őket követte egy kis késéssel egy nyolc év körüli kislány. Vörösesbarna haja körülfogta dacos kis arcát, zöld szemei rögtön rám szegeződtek. Olyan ismerős volt...

- Te vagy a kislány, a tűzből - lepődtem meg igen rendesen, ugyanakkor örültem, hogy túlélte. A kiscsaj arca ettől még dacosabb lett és felszegett állal ült le velem szemben a legtávolabbi bárszékre, míg a srác és Fanni a maradék két széken kapott helyet, velem szemben.

- Emlékszel Lillára? - lepődött meg Fanni és úgy tűnt, ez kellemes csalódás volt neki.

- Örülök, hogy elmondtad az igazi nevünket - morogta a srác és leplezetlen dühvel meredt Fannira, akiről mindez lepergett.

- Bocsi, tudod legtöbbünk elég bizalmatlan. Szeretném, ha engem Xalinának, őket pedig Manenek, és Mizeriának szólítanád. Csak a biztonság kedvéért, tudod - magyarázta.

Mizeria engem bámult kis smaragdszemeivel, ugyanolyan bizalmatlanul, mint a mellette ülő Mane. Nem hiszem, hogy beloptam magam a szívükbe, de mindegy. Nem az volt a célom, hogy megkedveljenek.

- Azt mondtad, megmutatod, amit akartál - így, hogy plusz két halál komoly személy vette őt körbe, a történet a vízzel nem is tűnt olyan hihetetlennek, mint elsőre. 

Fanni... izé, Xalina bólintott és felállt, hogy hozzon egy poharat. Megtöltötte csapvízzel és lerakta elénk. Felvont szemöldökkel bámultam a pohárra és nem értettem, miért olyan nagy cucc.

- Figyelj és tanulj.

A tenyerét maga elé rakta és behunyt szemmel koncentrált. Ha nem uralkodtam volna magamon, már rég kinevettem volna szegény lányt. Aztán a víz gomolyogva elkezdett felfelé kígyózni, majd Xalina csuklójára fonódott és a lány addig formálhatta a tudatával (gondolom én), míg nem lett belőle egy pofás kis karkötő. Mikor kész volt vele, kinyitotta a szemét és megpróbálta kicsit sűrűbbé tenni, majd a víz-gumicukor megszilárdult és egy üvegnek tűnő karkötő csilingelt a csuklóján. 

- Szép - szólalt meg Mizeria, Xalina meg mosolyogva nézte a művét.

Köpni nyelni nem tudtam. Pislogás nélkül bámultam rá, de leginkább a karkötőre. Mikor a "feltaláló" meglátta az arckifejezésem, rögtön zavarba jött és megkérdezte, hogy ugye nem fogok se kiakadni, se elájulni.

- N-e-m h-i-sz-e-m - mondtam nagyon lassan tagolva és reméltem, hogy a süti a gyomromban marad.

- Sokkot kapott - állapította meg Mizeria. Mindhárman fürkészve néztek, várva, hogy megszólaljak. 

- Ööö... én... izé...

- Tudom, hogy ez most nagyon sok - szólalt meg Xalina. - De tudnod kell, hogy te vagy a negyedik elemgazda. Mi meg a többi három.

Nagyon igyekeztem, remélem tetszett :DD Bocsi a késésért, de kárpótlásul hoztam nektek képeket. A képzeletemben ez a lakásunktól nem messze lévő erdőben játszódik, így egy-két színhely nem kitaláció:

Ez a fejezetben szereplő beomlott ház, ahova Ricsi bemegy és letelepszik egy kövön :) Remélem sikerült egy kis örömet szereznem ezekkel a képekkel!

xoxo

Lexy ;)